008 - Istariel mondája: Az első idézés

 

Elmo mozdulatlanul feküdt az aljnövényzet alatt, a tüdeje égett a megerőltetéstől, küzdve hogy visszanyerje uralmát a légzése fölött, nehogy felfedje helyzetét üldözőjének. A forrásai biztosak voltak benne hogy a nő nem lesz otthon, megfogadta hogy még többet fog kérni a szajréért ha ezt ép bőrrel megússza. Athienen csak egy pár lény mondhatta el magáról hogy túlélne egy hajszát Istariel, a Tűz úrnője ellenében. Átkozta magát hogy belekeveredett egy ilyen helyzetbe, ő azért rutinosabb bolt ennél. Túl gondtalanná vált mostanában és úgy nézett ki hogy ez az életébe fog kerülni.

Istariel lehunyta a szemét és megnyugtatta az érzékeit, fülelve a célpontja legkisebb neszét is. A pofátlanság, ráadásul egy embertől, hogy tőle próbált meg valaki lopni. A dagadó dühe nehézzé tette az összpontosítást. A talpa puszta érintésétől elhamvadt az erdő alján lévő avarban füstölgő nyomokat hagyva maga mögött. Ezek ellenére halkan haladt, egyként az erdővel, ahogy azt faja minden tagja tette. Istariel messze földön híres volt a tűz uralásáról, ám legbelül mégiscsak elf volt.

Elmo tudta hogy csak idő kérdése mire rá fog találni, reszkető gyermekként való bujkálással nem fog kikeveredni ebből a kalamajkából. Egy szívdobbanás alatt döntött és már újra suhant az erdőn keresztül. Minden elővigyázatosságát lehántva magáról, cselezett, szökkent és bukfencezett hogy nehezebb célpontot nyújtson. Egy égető lángcsóva elsuhant a jobb válla fölött mielőtt becsapódott volna egy tölgyfa törzsébe. Úgy látszik a nő felkészült arra hogy porrá égesse az egész erdőt csak hogy elkaphassa. Lehet hogy ezek a drágakövet többet értek mint hitte...igen, ezekért nagyobb fizetséget fog kiharcolni...

Istariel testében lüktetett az adrenalin és a perzselő tűz. Teljes eksztázis. A zsákmánya nem fog meglógni, sosem sikerült nekik. Az elf gondolatai hirtelen megrezegtek, elterelődtek, aztán megszakadtak. Mellében izzó fájdalmat érzett. Lehet hogy alulbecsülte azt akit üldözött? Talán több volt egy sima tolvajnál? A fájdalom addig erősödött amíg le nem rogyott, négykézláb próbált levegőhöz jutni. Az üldözés gondolatai szerteillantak, az túlélési ösztöne pedig a legmagasabb fokozatba kapcsolt.

Istariel lenézett a kezére, látta hogy átlátszóvá vált. Ez egy olyan varázslat volt amit sosem látott, sosem hallott. Ki volt ez a tolvaj? Az öntudata el akarta hagyni, a sötét mélység hívogatta. Hideg vette körbe a testét, furcsa érzés volt ez a Láng űrnőjének. Úgy érezte lebeg, nem tudta hol van a fönt és lent. Nem teljesen kényelmetlen érzés, de teljesen ismeretlen.

Tompa puffanással ért földet, a tudata visszatért. Az ösztönei bekapcsoltak és talpra szökkent, fenyegetésre felkészülve. A környezete ismerős volt, de mégse az. A dolgok szürkék, formátlanok voltak, szín és élet nélkül. Négyen álltak a közelében. Két ember, egy ork és egy hatalmas Minotaurus béklyókkal a csuklóján, eltépett láncok lifegtek róluk. Előtte egy három méteres kő építmény, valami kőobeliszk, energiával telve, villámokkal borítva. Egy ragyogó kék varázsszimbólum  lángolt fényesen a teteje közelében. Ahogy bámulta a jelet, bizsergést érzett a mellkasában. Lenézve azt látta hogy ugyanaz a jel ragyog a bőrén. Istariel kizökkent a merengéséből amikor az ember ráparancsolt valamit arról hogy védje meg őt miközben ő lelkeket gyűjt az urának. Nemsokára csatazaj harsant. A másik négy egyből futni kezdett a zaj felé, fegyverek a kezükben, miközben ő követte őket. Hajtotta a kíváncsiság hogy többet megtudjon erről a rejtélyes helyről és rendbe rakja a környező káoszt amit az élete utolsó pár percében tapasztalt...