012 - Saiyin mondája : Erdei összecsapás
A vadász azonban nem sejtette hogy őt is figyelik, felülről, mozdulatlanul, egy faágon fekve. Igazából semmi sem fenyegette a vadmacskákat ezeken a tájakon, nem volt sok amitől félniük kellett volna, talán csak annyi hogy valamelyik fajtársuk elorozhatta előlük a zsákmányukat.
Saiyin a saját előnyére fordította ezt a tényt. Mindent érzékelt a környezetében, a levelek lágy ringását, a kör lassú oldódását, egy kíváncsi ökörszem közelebb szökdelését. Ami azonban tényleg felkeltette az érdeklődését a nagymacska puha és az őz gyorsabb szívverése volt. Saiyin hozzászokott hogy a Köztes Síkon élesebbek voltak az érzékei, de az utóbbi időben úgy tűnt az ottani hatalma egy része vele maradt amikor hazatért. Ezen a reggelen még erősebben. Érezte a rabul ejtett lelkek maradvány erejét és ez egyszerre megrémítette és izgalommal töltötte el!
Lehetséges hogy a hatalmát növelni tudja a saját athieni síkján is? Mostanában a hatalomvágya annyira megnőtt hogy már zavarta a napi gondolatait. Ki kellett próbálnia az elméletét; nem volt annyira rászorulva hogy végezzen egy ártatlan lénnyel, még nem. Azt is biztosra vette hogy az őz nem fog sok erőt nyújtani. Ám fel kellett térképezze az erősödő képességeit. Ha sikerülne neki elfogni egy értelem nélküli vad lelkét, csak hogy megérezze az erejének egy foszlányát, mit próbálna megszerezni következő alkalommal...elhessegette a gondolatot, még nem süllyedt ennyire mélyre...
Világéletében törekvő és kalandos gyermek volt, nagyon érdekelte a rejtélyes erő amit a közössége rangidősei uraltak. A vér szerinti nagybácsija, Tailyn, hatalmas mágus volt, sok fiatal elf kiképzését felügyelte. Ő is a közössége egyik vezetője volt, megbecsült tudós akik Athien szerte kereskedett mindenféle népekkel. Az utazó életstílus nagy fontossággal bírt az elf társadalom és oktatás számára, és egyben izgalmas és érdekes lehetőségeket nyújtott a világ megismeréséhez. Saiyin imádta amikor először léptek be egy új városba, beitta a látványt, az illatokat, hangokat, nyelveket és szokásokat.
Szeretettel tekintett vissza ezekre a napokra, ahogy próbált megtanulni bármint és mindent a világról és a rejtélyes erőkről amikkel megáldotta a szerencse. Még egészen fiatalon is képes volt vizet melegíteni a puszta kezével, vagy segíteni a bátyjának nehéz fatörzseket felemelni, a képességével többszörözve testi erejét. Megvolt ez a különleges tehetsége és a keze által a világra tudta vetíteni. A nagybátyja arra próbálta ösztönözni hogy az erejével gyógyítson, és nagyon jól meg is tanulta így használni. Saiyin egy vívódó fiatal nő volt most, érezte a melegséget, az elégedettséget amit a gyógyítás nyújtott, de ugyanakkor az ereje nyers vetülete is vonzotta ahogyan azt a Köztes Síkon használta, leginkább pusztító szándékkal.
A tetoválás ami mutatta az Idézett Bajnok voltát bizseregni kezdett, vagy csak képzelgett. Mindenesetre felébresztette a merengéséből és észrevette a változást a levegőben, egy finom nyugalmat.
A nagymacska felkészült a támadásra, az őz fő lehajtva ivott még a patakból. Saiyin összpontosított, próbálta magát a Köztes Síkra képzelni, oda ahol érzékelni tudta a lelkeket még mielőtt felbukkantak volna. A transzközeli állapota nem vette el a figyelmét a valós jelenlététől. Figyelnie kellett a vadászatot és úgy lecsapnia hogy pont elorozza az ölést. Ez nem volt cseppet sem könnyű feladat és veszélyessé is válhat. Senki sem szerette ha az ételüket elveszik tőlük és az északi végek nagymacskái sem voltak kivételek.
Az őz túl későn vette észre a csendet, a fejét előre csapta, a hátsó lábait a kavicsokba fúrta, felkészülve az elvágtázásra. A vadász már mozgásban volt, a karmai előbújtak és a fogai, várakozástól nyálkásan, szörnyű vicsorban mutatkoztak meg. A zsákmányát menekülés közben kapta el, és az állkapcsa erősen rászorult az őz védtelen nyakára, miközben a meleg vér szanaszét spriccelt. Az őz első lábai előre rogytak, a szeme pedig rémülettel telt meg.
Saiyin leugrott a faágról, futásra váltva amint földet ért. Az elméje az őz pulzusára fókuszált miközben annak élete lassan elszivárgott. Lassított és összpontosította az elméjét, úgy ahogy a nagybátyja tanította, belépve abban a térbe a tudatában ami lehetővé tette neki hogy előhozza az erőt amivel a természet megáldotta. Érezte ahogy a keze fölmelegszik és látta ahogy enyhe kék derengés borítja be.
A macska morgott a jelenléte miatt, de továbbra is szorította az állkapcsát, lerántva az áldozatát a földre. Az erdő elcsitult, figyelve ezt a furcsa táncot a vad, a zsákmány és az elf közt. Saiyin körözött a két állat között várva a megfelelő pillanatra. Aztán egy váratlan energia lökettel előre csapta a kezeit, ökölbe szorítva, és erősen megütötte az őzet a első válla alatt. A varázslat lüktetett amit az ökle sokkal erősebben csapott le mint ami a gyermek méretétől várható lett volna. Tiszta találatot vitt be, megállítva az állat szívét és annak utolsó lehelete véres ködként távozott az orrlyukain keresztül, beleolvadva a reggeli ködbe.
Az őz elernyedt és Saiyin hátralépett miközben a macska felé fordult, a fogain a friss vér csöpögött amint halkan hörgött és védelmezően a zsákmánya elé lépett, alig egy lépésnyire a nőtől. Saiyinnak, heves szívveréssel, egy helyben kellett megállnia, tudta hogy a bőrpáncélja nem nyúlt majd sok védelmet a fenevad karmai ellen. Ekkor megérezte, a Köztes Síkon megszokott dobbanás gyenge visszhangja, de mégis ott volt. Ha az elméje nem tréfálta meg, akkor valóban azt látta hogy az őz testén megjelenik egy enyhe kék derengés. Kinyújtotta a kezét és megpróbálta befogadni a levágott őz esszenciáját mielőtt az toválibben, érezte is, gyengéden mint egy tollpihe érintése. A nagymacska előrerontott, az ösztönei átvették az irányítást amint bemérte a lehetséges riválisát. Saiyinnek kevés ideje maradt a gondolkodásra, ám ő is rendelkezett túlélő ösztönnel, valamint erősen érezte a hataloméhséget.
Egy szempillantás alatt érezte az előtörő energiát, nagyon hasonlóan mint a Köztes Síkon, de sokkal gyengébben. Gyorsan védekező alapállásba állt, és a kezével a támadó vad felé csapott. Megérintette, a nyitott tenyere a fenevad izmos mellkasa közepére csapott le. Kék fény villant és a nagymacska felüvöltött fájdalmában és hátrazuhant, szinte pördülve egyet, majd nagy puffanással földet ért az őz mellett. A mellkasa füstölt, megperzselődött.
Saiyint kicsit hátralökte a becsapódás, de sértetlen maradt. Meglepetten pislogott párat, bámulva a macskára, majd a kezére. Sikerült, az erő ugyan csak egy töredéke volt a Köztes Síkhoz képest, de nem lehetett eltagadni, sosem tudott volna ilyen erőt kifejteni csupán a veleszületett képességeivel, itt Athienen semmiképp.
A macska mocorogni kezdett, egyelőre még kábán, de elkezdett talpra állni. Saiyin gyorsan észhez tért, sarkon fordult és elfutott a sűrű aljnövényzetben, hazafelé tartva.
Miközben futott, a elméje próbálta feldolgozni a történteket és egy kazalnyi kérdés fogalmazódott meg benne. Részben begyűjtötte egy vadállat lelkét, itt a saját létsíkján. Mit jelentett ez, vajon az új istenek kezdték elveszíteni az uralmukat az idézett Bajnokok felett, vagy az erejük kezdett kiszivárogni ide, Athienre? Talán ő maga is az egyik Kiválasztottá kezd válni, egy fajta isten_?
Tovább kell kísérleteznie, az erőhullám már elhagyta, de az emléke megmaradt és az izgalom nyomai még mindig ott lüktettek a testében, kisugározva az Idéző Jelből amit a ruhája rejtett. Ahogy elérte a lakhelye határait az agya még mindig pörgött, ez csak egy őz volt, egy kisebb vad, egy darabig még megtartotta ezt a gondolatot és az ebből fakadó lehetőségeket, majd elvetette őket...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése